Hali! Köszi szépen a véliket! Itt lenne a 6. rész!
6. rész
Hát igen, apa engedékeny volt. De felénk még mindig nem mutatta ki érzéseit. Úgy értem, azért folytatódott a „lázadás”. Én eléggé izgultam (eléggé? Azért ennyire ne szépítsem a dolgokat!) Másnap estefelé Jen, Vicky és én össze is ültünk. Hugi volt a „ruhaszakértő”, unokatesóm pedig a sminkemmel foglalkozott. Kész is lettem! Segítőim nyugodtan dőltek hátra.
- Csodás! – csapta össze húgom a kezét, és ásított egy nagyot – Komolyan mondom álmos lettem!
- Lefárasztottalak? – mosolyogtam, miközben a tükörbe vizsgáltam magam, és azon gondolkodtam, nem túl csicsa az a kis csipke. Természetesen ezt nem mertem szóvá tenni, megbíztam hugiban, meg persze nem akartam, hogy a végén elájuljon itt a fáradtságtól.
- Dehogy! – újabb ásítás – Tényleg Vikk, megmondtad apukádnak, újfent mivel akarod tölteni a szabadidőd?
- Ja, persze! Azt mondta, ha ezzel le tudom kötni magam! Holnap meg kéne kérni Antony-t!
- Rendben – motyogtam, közben kopogtattak – Igen?
- Mr. James várja kisasszony!
Én egész testemben ledermedtem, Jennifer-ék felpattantak, és a köv. pillanatban, már toszingáltak is kifelé az ajtón.
- Ne! Ne már! Még nem készültem fel! Olyan kínos lesz! – estem kétségbe, és kezdtem el nyávogni, de nem hatottam meg őket – Azt sem tudom, hová visz, mi van, ha nem oda való a ruha?! Vagy a smink?! Vagy a… Jesszus! – kiáltottam fel, mivel befordultunk a nagy lépcsőn, és az aljában ott állt Duncan – Ööö… szia! – mosolyogtam.
- Szia! – köszönt vissza, ő is mosolyogva.
- Na, akkor szióka Jess! – mondta jó hangosan Jen.
- Érezd jól magad! – tette hozzá Vicky, ő is emelt hangon.
- Sziasztok! – és megvártam, míg eltűnnek a lépcsőfordulóban, csak azután fordultam Duncan-hez, aki rögtön kézen csókolt, és megkérdezte:
- Mehetünk hölgyem?
- Természetesen uram! – és karonfogva vezetett ki.
- Gondoltam sétálhatnánk addig, ahová elszeretnélek vinni – mondta Dunc – De ha nem szeretnél, mehetünk lovas kocsival is…
- Tökéletes lesz, ha gyalog megyünk! – szóltam közbe.
Azonban meglepetésemre nem a belváros felé indultunk, hanem pont a széle felé vettük az irányt. (Pontosan Duncan vette arra az irányt)
- Merre megyünk? – kérdeztem meglepve.
- Az legyen meglepetés! – kaptam a választ.
A tengerpart felé mentünk. Ledöbbenésemre az üres parton, pár méterre a tenger habjaitól egy kis asztal foglalt helyet, két székkel, és komplett kis vacsora! Varázslatos volt, a rajta ékeskedő gyertya volt ott az egyetlen fényforrás. Én elképedve néztem kisérőmre.
- Tetszik? – kérdezte.
- Hogy tetszik-e? Az nem kifejezés!
Odavezetett az asztalkához, udvariasan kihúzta nekem a széket, majd mikor leültem csak akkor foglalt ő is helyet. Nem firtattam különösebben, hogy csinálta ezt.
- Gondoltam ez mégiscsak meghittebb, mint a zsúfolt éttermek.
- Teljesen igazad van – helyeseltem.
Majd megvacsoráztunk, és elbeszélgettünk, egész megtaláltuk a közös hangot. Duncan lenyűgözött, megvolt benne minden: udvariasság, tisztelet, humor, jókedv, életöröm… 25 évesen szerintem nagyon bölcsen gondolkodik dolgokról. És én még azt hittem minden katonát csak az érdekel, hogy hány forradalmárt kaszabol le életében. Egy érzés kerített hatalmába, de nem tudtam, vagy nem akartam tudni mi ez az érzés.
- Mesélj – szólaltam meg hirtelen – Mesélj mi történt mostanában? Milyen háborúk, forradalmak vannak?
- Szerintem van most ennél vidámabb téma – válaszolt Dunc, de azért arcán átfutott egy mosoly.
- Szeretném tudni! – erősködtem – Apa soha nem árul el semmit.
- Tudod mit? Megígérem neked, valamelyik nap örömmel állok rendelkezésedre, ilyen jellegű kérdéseiddel kapcsolatban! Rendben?
- Rendben. Kellemesen csalódtam benned!
- Jó értelemben?
- Természetesen!
- Miért, rémesnek gondoltál?
- Dehogy! Lehet furcsa, de én minden katonát egy kaptafára vettem! – és közben azon gondolkodtam, észrevettem-e már milyen csodálatosan szép kék szemei vannak.
- Lehet furcsa… – nézett rám elgondolkodva Duncan – de… mondjam?
- Mit? - „A szája se kutya!”
- Amit gondolok!
- Feltétlenül! – „Jézus, én beleestem!” még egy perc majd:
- Ha azt mondanám, hogy hölgyem, teljesen elvarázsolt, és azt hiszem önbe szerettem, akkor mit szólnál? – ennél a pontnál gondoltam azt, hogy na most ez nem a valóság! Csak tátogtam, mint a partra vetett hal, és nem válaszoltam.
- Bocs… Bocsáss meg, én… - habogott össze-vissza Dunc - Én nem akartam ilyen hirtelen… Tudom, hogy alig ismerlek… - de közbevágtam:
- Én is szeretlek.
- Tessék??? – és nagy meglepetésében majdnem leesett a székről, és ugyanezzel a mozdulattal majdnem feldöntötte a gyertyát.(A kis édes, mi?:))
- Bolond vagyok, ugye? – kérdeztem.
- Mindketten bolondok vagyunk! – jelentette ki Duncan, és nevetésben törtünk ki.
Mikor csillapodott kacagásunk, Dunc felállt a székről, odajött mellém, majd kinyújtotta felém a kezét. Odanyújtottam a kezem, és megpuszilta. Aztán én is lassan felemelkedtem. Kicsit elpirulva ugyan, mert én is meglepődtem érzéseimtől, és attól, hogy így egyenest kimondtam a dolgokat. De nem baj, a sötétbe úgyse látszott. Aztán nem kellett sokat várni a második csókunkra sem. Iszonyú romantikus volt minden, mintha egy álomba csöppentem volna, de egyet tudtam, nem akarok soha felébredni! Még egy ideig ott voltunk, a parton, de aztán kezdett tényleg nagyon késő lenni, és elindultunk visszafelé. És elértünk a kapunkig:
- Köszönöm ezt a szép estét! – mondtam.
- Én köszönöm neked, hogy megtiszteltél azzal, hogy eljöttél velem!
- Hát, nagyon szívesen tettem!
- Remélem még lesz alkalmam!
- Ááá – mosolyogtam – Neeem, biztos nem.
- Ez esetben… holnap meglátogatlak.
- Már alig várom!
Majd egy (vagy kettő) (na jó három) (max. tíz) búcsúcsók után bementem volna a kapun, ha azt már nem zárták volna be!
- Az isten szerelmére! – kiáltottam fel.
- Mi történt? – ugrott mellém Dunc.
- Bezárták! De nyugi nem maradok kint!
- Pedig már reménykedtem, mert akkor még több időt töltenék társaságodban! – én csak mosolyogtam e mondatra, aztán bekiabáltam:
- Simon! Simon!!! – és meg is jelent Sy, a szolgaházból igyekezett ki egy hosszú pizsamában :).
- Apám nem szólt, hogy én még nem vagyok itthon? – sóhajtottam.
- Nem kisasszony, nem említette! Elnézést, nem tudtam!
- Semmi gond! Szia! – szóltam még oda Duncan-nek.
- Hé! – visszafordultam, és kaptam még a számra egy puszit, de aztán már tényleg bementem!
A házban égtek a lámpák, de apámmal nem találkoztam (hála az égnek). Így jókedvűen nyitottam be szobámba, de meg is álltam, meglepetésemben, mert bent találtam Jen-t, és Vickyt.
- Sziasztok! – köszöntem.
Ők felpattantak, és köszönés helyett, lenyomtak egy székre, hugi pedig vigyorogva kijelentette:
- Mesélj!
- Nektek is szép estét!
- Bocs, megesz minket a kíváncsiság! – mondta ezúttal Vikk.
- Nem lenne jobb reggel megbe… - kezdtem, de letorkoltak:
- Nem!!!
- Rendben. Mit akartok hallani?
- Mindent! – kaptam az egyszerű választ.
Hát én pedig elmeséltem az egészet, részletesen, romantikusabb részeknél a lányok örömükben felkiáltottak.
- … aztán a kapu be volt zárva. Apa elfelejtette, hogy a világon vagyok?
- Kit érdekel apa?! – legyintett Jennifer – Mondtam én, hogy aranyos ez a Duncan fickó! És jól csókol? – máskor felháborodtam volna egy ilyen kérdésen, de most annyira jókedvem volt, hogy készségesen válaszoltam:
- De még hogy! – húgom úgy örült, mintha azt mondtam volna, Brad Pitt áll az ajtó előtt (Az mind1, hogy még meg se született :)).
- Én meg itt alszok nálatok! – szólalt meg Vicky – Apa azt mondta, ha megakarlak várni, akkor maradjak is itt, ne kószáljak éjszaka az utcán.
- Tökéletes! – örültem meg – Akkor reggel szaladhatunk is Antony-hoz! Ilyen napot!
- Mi megyünk aludni! – állt fel Jen – Jó éjszakát!
- Jó éjszakát! – tette hozzá Vikk is.
- Jó éjt! Reggelinél találkozunk!
- Mi? – hugi visszafordult az ajtóból – Apával fogunk reggelizni?! Ugye csak viccelsz?
Haleeee!
Xen: nagyon teccik a töri így tovább, apukád elenged vele vacsizni..jujj mien lesz? folytatást!!
Nicola: Nagyon durva ahogy anyukád viselkedett..rem megbocsájtassz neki :S Lee és Hannah? :D
Emilie: Édi az a regimentnyi rózsa ;)
Mi az a nagy valami?:O
Kivi vagyok írjatok csajok pussz:laurex |
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
: 
