A popsztárok minding arról beszélnek, hogy ki befolyásolta őket, olyan zenészek, akik inspirálták a munkájukat. De a 22 éves, dorseti Duncan James-nél, a Blue énekesénél más a helyzet, az ő igazi inspirációja egy ősz hajú, öregedő hölgy volt.

„Az apám elhagyott minket, amikor még csak kisbaba voltam” – mondja Duncan egy futó pillantást vetve a napfényre. „És ezért anyu és én elköltöztünk a nagyszüleimhez Dorsetbe, a nagyszüleim vették át apám szerepét.”

13 éves koráig Duncan élete elég szilárd volt. Felkelt, elment iskolába, délután a nagypapája érte ment és hazahozta. Az anyukája sokáig dolgozott, ápolónőként bármikor behívhatták, ezért aztán Duncan a nagyszüleivel töltötte szabadidejét.

„Bejöttem és kaptam egy nagy ölelést a nagymamától” – mosolyodik el Duncan. „Teaidő volt, szóval hozott nekem teát és pirítóst, én pedig leültem és néztem a tévét. Aztán a nagypapával veszekedtünk, mert ő a híreket szerette volna nézni, én pedig a Szomszédokat. Ekkor nagymama közbevágott és ezt mondta: Donald, hagyd a gyereket, hadd nézze a Szomszédokat. A híreket nézheted hatkor. Nagypapát mindig leszidták, Isten nyugosztalja, és azt kell mondjam, engem elkényeztettek – ismeri be. A nagyi akkor is elengedett volna, ha gyilkoltam volna. Mindig hozzá rohantam, ha valami bajom volt anyuval. Megpuszilt és azt mondta: Ó, ez nem számít! És hogy őszinte legyek, ez egy kicsit felbőszítette anyut!”

Amíg velük élt, Duncan és a nagyszülei elválaszthatatlanok voltak. Hétvégeken a dorseti vidékeken sétáltak vagy a konyhaasztalnál ültek, festettek vagy kirakóztak. De amikor Duncan 13 lett, az anyukája kapott egy állást Sidmouth-ban, Devonban és költözniük kellett. „Megviselt a dolog” – emlékszik vissza Duncan. „De minden iskolai szünetben visszamentem hozzájuk Dorsetbe és velük maradtam egy darabig.”

„Imádtam ott lenni” – mondja. „A nagyszüleim minding támogattak. Elégedettek voltak, amikor jól teljesítettem az iskolában, és büszkék voltak, amikor kaptam egy állást. Nagyon boldogok voltak, amikor bekerültem a Tantrum nevű együttesbe.”

A bimbózó zenei karrier azt jelentette, hogy sokat kell Londonban lennie, de a 20. születésnapján Dorsetbe utazott, hogy a barátaival és a családjával ünnepeljen. „Azon az estén elmentem vacsorázni a barátaimmal” – mondta. „Amikor visszaértem, anya azt mondta: a nagyapád nincs valami jól. Betegeskedik. Bementem a konyhába, megpillantottam egy üres üveg fehér borecetet az asztalon. Nagypapa azt hitte, hogy fehérbor és megitta. Felszaladtam és ágyba dugtuk nagyapát. De az ecet a tüdejébe került, ami folyadékkal kezdett el megtelni. Másnap felhívtuk a kórházat. Nagypapa két napig volt ott” – mondja Duncan. „Anya, nagymama és én bementünk meglátogatni és vittük a kutyánkat, Kerry-t is. Azt hittem, nagypapa jobban lesz. Megpusziltam és nagymama azt mondta, vigyem ki a kutyát sétálni.”

Duncan mély levegőt vesz. „Mire visszaértem, már meghalt” – mondja. „Nagymama tudta, hogy ez fog történni, és nem akarta, hogy lássam. Sírt, mikor visszamentem, de elszántan próbált bátor lenni. Minden, amire gondolni tudtam: most gondoskodnom kell róla.” Duncan rögtön a nagyszülei házába költözött, hogy megtartsa nagymamája társaságát. Soha nem tanult vezetni, ezért Duncan fuvarozta bevásárolni. Ő vitte a kutyákat sétálni, és mindent megtett, hogy a nagymamájában tartsa a lelket. „De nagymama és nagypapa 58 évet voltak együtt” – mondja Duncan. „Olyan volt, mintha a fél lelkét elveszítette volna. Néha azt láttam, hogy sírdogál a szobájában, bementem és átöleltem. De ő csak zokogott. Nem akarta, hogy lássam, mennyire ki volt borulva.”

Négy hónappal később Duncan nagymamája szélhűdést szenvedett, s a baloldalon elvesztette az érzékelését. „Minden nap meglátogattam őt a kórházban” – mondja Duncan. „És ő minden nap azt mondta: vigyél ki innen, haza akarok menni. De nem javult az állapota, és ahogy teltek a hónapok, sokkal betegebb lett. Anya és én el szoktuk vinni a kocsiig és hazavittük. De amikor odaért, csak ült a tolószékében és csak bámulta a tévét kifejezéstelen arccal.”

Néhány héttel később Duncan épp egy énekórán volt Londonban, amikor csengett a mobiltelefonja. A kórházból hívták, hogy menjen oda. Duncan rohant vissza Dorsetbe. De mielőtt odaért, a nagymamája meghalt. Duncan mondja: „Feladta. Nem tudom elfogadni. Addig a napig, amíg meg nem halt, nem tudtam elfogadni. Nem hiszem, hogy azt akarta volna, hogy legyek ott, amikor elmegy” – tette hozzá. „Csakúgy, mint mikor nem akarta, hogy ott legyek nagypapa halálánál.”

„Amikor a nagymama meghalt, nagyapa halála is eszembe jutott” – mondja Duncan. „Mindkettőjüket gyászoltam, különösképpen a nagyit. Ő volt a legfontosabb nő a világon. Felnevelt, aztán elment. Hetekig sírtam.” De egy barátja mondott valamit a temetésen, ami nagyon megváltoztatta. „Azt mondta: tudod, hogy a nagymamád odaföntről figyelni fog. Meglátod, ezek után jobb dolgok következnek. És igaza lett” – mondja Duncan. „Röviddel ezután csatlakoztam a Blue-hoz. Ezt annak tulajdonítottam, hogy a nagyi vigyázott rám.” Amikor Duncan kicsi volt, a nagyszülei minden vasárnap templomba vitték. És most azt mondja, a hit segített, hogy megbirkózzon a halálukkal. „Segít nekem, ha bemegyek a templomba és gyújtok egy gyertyát értük” – mondja. „Gyakran elmegyek és leülök a sírjuknál. Elárasztanak a könnyek, de a beszédemmel elűzöm őket, és úgy érzem, hogy hallanak. Olyan, mintha el sem mentek volna, csak elköltöztek. És az is segít nekem, hogy tudom, egy nap majd újra velük lehetek.”